ZZ

Ez régebbi keletű volt, illetve ZZ mostanában már ritkán futott éjszaka, sokkal inkább esténként, de az igazi még mindig éjféltájban volt. Főleg tavasszal, a szagok miatt. A város ellenére ZZ mindig tudta, éppen milyen fák virágoznak, az utcákat jellemzően ugyanolyan fák szegélyezték, egyszerre kezdték el árasztani a szagokat. Nappal nem nagyon lehetett érezni, elnyomta a füst, de talán még a zaj is. Éjszaka viszont üres, csendes és illatos volt minden, kiderült, hogy nemcsak a hársnak, de még a gesztenyéknek is szaguk van. Persze azért voltak néha autók is, de ez nem zavarta ZZ-t, hitt benne, hogy ha tíz lépésen át az orrán át lélegzik (tovább nem nagyon bírta), akkor orrszőrei (rendelkezett velük bőven) kiszűrik az ártalmas anyagokat. Ez a hite majdnem olyan erős volt, mint az, hogy a lefóliázott pakkban megvásárolt dobozos sör külseje lényegében steril, azaz nem érdemes a pohárba töltéssel fölöslegesen növelni a mosogatásra váró halmot.

Az időponton túl persze más is változott az idők folyamán. Ma már nem nagyon állították meg ZZ-t a járőröző rendőrök, kérdezvén, hogy vajon ki elől menekül. E mellett néha már elgondolkozott, hogy beforduljon-e egy-egy sötétebb utcába, pedig régebben ez soha nem okozott gondot. ZZ nem volt biztos benne, hogy ez a változás „jó”, vagy „rossz”; mindenesetre észrevehető, sőt, szembeötlő volt.

Kimaradt: a betört ablakokból tóduló dohos szag az évtizedek óta lebontásra váró épületek mellett, az ismerős helyek megváltozott hangulata, az alkalmi kísérők (kutyák, de néha emberek), az ismétlődés érzése. De ezekhez másmilyen hangulat kell…

ZZ normális testhőmérséklete kb. fél fokkal volt az átlagos felett. Ez így van mióta az eszét tudja, kissé túldimenzionálva permanens lázban ég. Állítólag van ilyen, mármint orvosi szempontból nem kóros, csak furcsa. Ez mondjuk nem teljesen megnyugtató, gondolta ZZ, már amikor egyáltalán eszébe jutott a dolog. Igyekezett nem erőltetni a rágondolást, mert az volt a gyanúja, hogy az élet-szerű biokémiai folyamatok sebessége erősen függ a hőmérséklettől, és az egész rendszer, ami lényegében ő maga, véges számú ciklusra van méretezve. Két végén égeti a gyertyát.

Érdekes pszichológia elemzés jönne ki abból, hogy ezzel a tudattal miként lehet együttélni, de ZZ önmaga (és más) elemzéséhez képzetlen volt, ami feltehetően kimondottan jó neki. Az ember azt hinné, az alapvető következmény valami kényszeres sietség lesz (vagy pont az ellenkezője, az ilyesmi nem túl egyértelmű), de ez nem volt jellemző. Legalábbis kívülről nem látszott. ZZ ebben bízott.

Későn indult ZZ munkába, kissé zsibbadt volt és erősen dehidratált. Biciklije már napok óta romokban, a racsniból kihullott csapágygolyókból azonban még mindig talált párat a kabátzsebben. Környezettudatáról átmenetileg megfeledkezve belemerült a golyók szerteszét pöckölgetésébe, így nem kanyarodott elegendően nagy ívben a padnál, szóval megállították. Szakállas, zöld overallos férfi volt, cipője újságpapírral bélelve, ami a télvégi tavaszt figyelembe véve inkább tűnt demonstratívnak mint funkcionálisnak. Újságja volt, esetleg saját verse, ZZ nem nagyon nézegette a fénymásolt lapokat. Köszönöm, nem kérek semmit, ment elébe az eseményeknek. Én se – fordult el a férfi.

Hát ebből hetekig nehezen jött ki ZZ, újra meg újra eszébe jutott, olvasott, beszélgetett róla, de hiába, valami helyrehozhatatlan, kellemetlen változást érzett. Nyilván úgy is tekinthetjük, mint a felnőtté válás (ZZ esetében különösen lassú) folyamatának egy szükségszerű stációját; A Mikulás és a Pókember után a másik ZZ fénye is megkopott… Mármint azé a ZZ-é, aki a döntőben mellbe fejelte M-et, aki persze nyilván jól megérdemelte, de a gyep igazi hősei nem vesznek így elégtételt, vélte ZZ. Emlékszik, hogy eszébe jutott, ki kellene kapcsolni a tv-t, csak tanácstalanul lóbálta a sörösüveget a kezében, de a tizenegyeseket aztán mégis megnézte. Többek szerint túlmoralizálta a dolgot, B véleménye az volt, hogy boldog lehet, hogy látta játszani ezt az embert, és az egész végjáték le van tojva, a brazil meccsre kell emlékezni, meg a sok előzőre. De ZZ-t valahogy mélyebben ütötte meg a dolog, talán azon csodálkozott, hogy még ebben a korban is fogódzókat keresett, kellett neki egy hős, aki negyvenről bevágja (ez mondjuk nem tipikus), csurog a víz a kopasz fejéről („senki nem tud úgy izzadni, mint ZZ”), de megy, hajt, forog, meg persze olyan pofátlan tizenegyest rúg a világ talán legjobb kapusának, hogy felmerül, egyáltalán így akarta-e (hát persze!). Erre meg bumm, jön ez a hülye M és lefejelteti magát… Ami után kérdésessé válik (mondjuk nem az első tíz percben), hogy tényleg ez-e a helyzet, nem ZZ-e a zseni bőrébe bújt agresszív vadállat, de ZZ nem szerette ezt a verziót. A nagy futballista is ember, ebben egyezett ki magával. Nincsenek hősök, az utolsóról is kiderült, hogy olyan, mint mindenki más. Attól még szerethető (mint mindenki más). Milyen kár, tette hozzá.

Majdnem rosszul indult, mindjárt az elején futnia kellett ZZ-nek a buszhoz. Talán túl korán kezdett el készülődni, még borotválkozni is volt ideje (akkor úgy vélte), sőt, a szemetét is szelektíven kivitte a konyhába. A hajnali órának köszönhetően még nem volt ott egy szeminarista sem, jó is, gondolta ZZ, még a végén megszámolnák a sörösdobozokat. A sok munka eredménye lett a futás, de aztán már sima volt minden, kivéve persze a motozást, de így jár, aki leveszi ugyan a nadrágszíját, de az órája rajta marad. Bizonyos értelemben rekordot döntött ezen az úton, reggel 9-kor még soha nem ivott sört, de nagy ráérésében most az utolsó aprópénzek elköltésére ezt találta leghatékonyabb módszernek. Az így nyert lelkierővel végigaludta az utat, csak az első hazaérkezéskor a fővárosban ébredt fel. A második már a kisebb város vasútállomáson érte, ahol AA várta, de véglegesen persze akkor érkezett meg, amikor leült a konyhában; nem bableves volt, de sőt! Azaz töltött káposzta.

A legkellemetlenebb ilyenkor mindig az utolsó vonatút, ZZ már erősen szeretne otthon lenni, de még hátra van pár óra döcögés. Arról nem is beszélve, hogy a másfeledik hazaérkezés (úgymint KB vasút-metró-miegyéb komplexum) általában komoly benyomást gyakorol rá, rendben, a vasútállomások ritkán gyöngyszemei az őket tartalmazó városnak, de ez valahogyan kiemelkedő ebből a szempontból. Már csak dohányzó kocsiban talált helyet, ahol azonban senki sem gyújtott rá másfél óra hosszan, amikor is a ZZ-vel szemközt ülő nyugdíjas tanárnő beindította a láncreakciót (láncdohányos lánclevél), így hamarosan hat cigaretta égett a fülkében, ami egy hétre előre elegendő szagot biztosított ZZ kabátjának. Indul az akklimatizálódás, gondolta.

ZZ indulni készült. A pakolástól már előre fájt mindene, meg amúgy se nagyon élvezte az utazást. Mármint annak a szigorúan vett helyváltoztatás vonzatát. Ott lenni, otthon lenni, mindkettő jó, gondolta ZZ, csak a köztes dolog kissé macerás, felébredek-e, elérem-e a buszt, a vonatot, a repülőt… Meg persze a búcsúzkodás se volt az erőssége, bár megítélése szerint ez a közösség nem is nagyon igényelte. Úgyis mindig jön vagy megy valaki, amíg együtt vagyunk megvagyunk, aztán meg majd jössz újra, de ha nem, az se tragédia. Ezt semmiképpen sem felrovólag gondolta ZZ, inkább saját maga megnyugtatására. A jó ismerősökkel már megitta a sörét, akikkel meg nem nagyon tudott mit kezdeni (esetleg: akik nehezen tudtak kezdeni valamit is ZZ-vel), azok könnyen meglesznek nélküle is. Néha azért eltöprengett rajta, hogy nem furcsa-e, hogy mennyi olyan ismerőse van, akikkel évenkénti gyakorisággal találkozik, bizonyos értelemben nagyon jó barátai, de valahogyan nem merül fel az intenzívebb kommunikáció igénye. Itt persze külön kell választani a dolgokat, vannak olyan régi és alapos a viszonyok, ahol tudható, bár mindnyájan többé-kevésbé függetlenül bóklásznak a világban, ha gond van, segíteni vagy találkozni kell, akkor nincs további kérdés. (vagy csak ZZ hisz így, mert túl sokat olvasta az Iskolát?) És persze vannak ennél lazább kapcsolatok is, amikor pár év szünet után bambán néz az egyik ember a másikra (rendszerint ez ZZ): ez meg kinek köszönt…

Megnézte megvan-e mindenkinek az apróság, elgondolkodott vajon mit főz AA (bablevesnek örült volna). Próbálta felidézni, mi is lesz a program az első hétvégén, talán semmi különös, csak végre fel kell szerelni azt a polcot a kisszobába. ZZ érkezni készült.

Valójában ez mégis hétköznap volt, pedig KW váltig állította, hogy ilyenkor is van élő zene. Így maradt a beszélgetés, nézelődés, ZZ eléggé elítélhető módon egyetértett VL állításával, miszerint az itteni nőknek mintha nagyobb lenne a feneke. Nem kell hozzá csak pár hónap, és hozzászokik az ember, idézte vissza MI. Jó, persze, de azért azok a nők, akikkel flekkent sütöttünk a légvédelem kreálta fehér éjszakában…, sóhajtott VL. ZZ felvetette, hogy ilyenkor nem bölcsebb-e valami bunkerszerűségben tartózkodni, persze, másnap már lementünk, de sok köszönet nem volt benne, a bátyám összebalhézott valakivel egy lány miatt, elég stresszes volt a helyzet, még a rendőröket is kihívták. Négyen jöttek be, golyóálló mellényben, gépfegyverrel, közölték akad most jobb dolguk is. Másrészt azért jobb, hogy lementünk, másnap kapott a követség, remegett bele az egész mindenség. (USA vízum: résztvett-e Amerika ellenes háborúban? VL: Hát, már volt, hogy bombáztak…) Balra a második asztalnál, most ültek le, jegyezte meg MI, aki máshová koncentrált; ZZ nem teljesen értette a lelkesedését, valószínűleg tényleg számít az a pár hónap, gondolta.

Visszafelé KW valami irdatlan tempót diktált a biciklivel, a szitáló szmogos ködben majdnem szürreális volt követni a villogó piros fényt a kihalt városban. Ráadásul padkák nem számítottak neki, ZZ kölcsönbiciklijének a felnije nagyokat csattantva tartott ki. Tíz perc a centrumtól a Ringig, vigyorgott KW, minek megy valaki egyáltalán kocsival? ZZ csak szuszogva bólogatott, ezt a pólót már semmiképpen nem lehet még egyszer felvenni, ebben biztos volt.

ZZ szerette ezt a helyet, bár kétségtelen, hogy mondjuk szülővárosában meg tudott inni egy sört a hely légkörének különösebb mérlegelése nélkül is. Az ilyesmi persze jellemzően nem a dekorációból jön, bár megfordítva talán más a helyzet, ha (túlélő) szocreál környezetbe csöppent, ZZ-t azért megérintette a hely szelleme (borsodi-kevert), ami nem volt kellemetlen, de más viselkedésformát kívánt. A KR fő vonzereje ezzel szemben a néni volt a pultnál, rendelkezett a szükséges angol szavak ismeretével (sőt, az italokra használatos jelzőkben messze felülmúlta ZZ-t), és gyakran mosolygott. ZZ próbálta nagyanyját elképzelni hasonló pozícióban, de mindig arra jutott, hogy a helyzet igényelte toleranciában nem venné fel a versenyt KR nénivel. Nyilván komoly képességek és gyakorlat kell az árusított termék kivédhetetlen következményeinek (úgymint részeg vendégek) a kezelésére, és ha valaki még 60 fölött is ezt csinálja, akkor jó kell hogy legyen ebben is. Szóval a néni sokat mosolygott, és jó sört mért. ZZ remélte megvan még az öreg is, egy ideje már nem látta.

De legalábbis vasárnap. ZZ benézett levelet olvasni, és a srácok már csákányoztak (jó, volt aki szintén csak kommunikált, de ők lógtak ki a sorból). Egy ideje már tiszta volt ZZ számára, hogy az eredmények jellemzően nem arányosak a befektetett munkával, illetve azzal talán, de az elhasznált idővel semmiképpen, így gyakran meglepődött. Sőt, néha azon is elgondolkozott, hogy esetleg még sincs igaza, mert ha jobb dolga nem volt, mint erőltetni a dolgokat, akkor gyakran kisült valami, de azzal biztatta magát, hogy amit a brute force visz, az talán nem is olyan érdekes. Ezzel persze valami olyan súlyozást vezetett be, ami erősen szubjektív volt, még jó, hogy általában kilóra mérnek… Akkor meg segít a favágás, csak legyen hozzá elegendő türelem. ZZ-nek néha akadt, ami jól jött olyankor, ha egyébként meg gödörben volt a szekér. De az öreg AE képmása alatt elballagva azért ilyenkor nem dagadt a büszkeségtől, bár az amúgy is viszonylag ritka effektus volt ZZ-nél. Még jó, hogy vasárnap nem hogy fűtés nem volt, de a spotlámpák sem világították meg a képet. Ritka szép belegondolni, vélte ZZ, hogy a „kék alapon fókuszba helyezett fallosz” és AE pontosan ugyanakkor válik láthatóvá. Nevezetesen munkanapokon.

 

Városfelfedező utakon a legnagyobb dolog a bicikli, ZZ már jópárat tönkretett ily módon, nem büszke rá. Mentségére legyen mondva, a legtöbb eleve nem volt kiemelkedő állapotban már a kezdetek kezdetén sem. Bizonyos méret fölött azonban lehetetlen összekapcsolni a már ismert részeket gyalogláb, a busz meg mintha TV-n néznénk a várost. Így ZZ a térkép színes foltjait elválasztó nagy fehér területeken való csatornafúrást szinte csak két keréken tudta elképzelni.

Másrészt persze, ha már többször volt ZZ valahol, a felfedezési láz és a már kedvelt helyek meglátogatásának az ingerenciája gyakran került ellentmondásba. (Megjegyzendő, hogy ZZ mindig van valahol, de gyakran máshol.) Szívesen gondolt rá, hogy nyáron milyen szép feltűnően nyikorgott alatta M biciklije, miközben módszeresen égette le a tarkóját a furcsán szürkés nappal. De így találta meg a talán legjobb zöldségest a városban, a chilis oliváról nem is beszélve. Mindazonáltal a későn jött (és gyorsan elment) hó emléke miatt most inkábba telítődés érzése felé hajlott, valami ismert helyre kellene menni, gondolta. Bár a kikötőben soha nem volt még, azt pedig általában szeretette megnézni, talán nem is a hajók és daruk, hanem valahogy az utazós élménnyel vegyes szagok miatt. Ráadásul felmerül az is, hogy állítólag jó ebben a hónapban kagylót enni, nem mintha ZZ különösebben odalett volna érte, de beteg se volt még soha utána. Ugyanakkor P szerint a kikötőben verik meg az embert a legkönnyebben. Sokan kell menni, válaszolta ZZ, akit a hétvége ilyesfajta bizonytalansága nem kedvetlenített el.  

A hibákkal az a helyzet, hogy gyakran nem is azok, csupán ZZ lát bele a rendszerbe olyasmit, ami valójában nincs is benne. Esetleg benne lehetne, az még nem lenne ellentmondás, bár néha már igen. ZZ jellemzően nem bánik csínján ez elvárásokkal, így gyakran fut bele ilyen kutyaszorítókba.

Vannak pesze kommunikációs hibák is, amik okozója nyilván jórészt ZZ maga. Ezt persze érdemes onnan is megnézni, hogy ZZ tulajdonképpen a legtöbbször tudja, mi a teendő, csak éppen nem veszi hozzá a fáradságot. Illetve mire észreveszi, hogy ez a helyzet, addigra már komoly nehézségeket okoz a hibajavítás. Adott esetben már egyszerűbb bennehagyni a szituációban a lehetőségeket, mint kisakkozni a kivezető utat. Ezt hívhatjuk stratégiának is...

Vegyük mondjuk a hosszú mondatok körmönfontságát. Koncentráció révén ZZ el tudta érni, hogy mondandója viszonylag tisztán érthető formában hagyja el a száját, ez különösen külföldiül bizonyult hasznosnak. Ugyanakkor szombat reggelente a négy zsömle megszerzésére tett próbálkozásai futottak már zsákutcába. Ilyenkor ZZ általában a másik ember arckifejezéséből jött rá (későn), hogy feleslegesen terheli az illetőt. Még jó, hogy AA már megszokta, mosolygott ZZ.

  

ZZ ma 8-kor kelt és csokoládét reggelieztt. A konyhában már dohányoztak a szeminaristák, de ZZ nem kért pálinkát, inkább megkezdte az utolsó ukrán zárjegyes M-et. (Pirosat szívott, allítólag ritkán.) Elment a kápolna mellett, be a 8 (10?) emeletes épületbe, végig a 'férfiakt kékben' című (vagy más, de ez volt rajta) kép mellett a lifthez. Nem mintha akármi is, de reggelente jobban kedvelte ezt a hosszabb, tolószékeseknek készített útvonalat, addig is ébred, gondolta. Persze nem, és a kávé is tegnapi, mindig lelkiismeretfurdalással önti ki, tudván, hogy V még megmikrózná, de korán van, V még nincs bent. Ránézve az éjszakai eredményekre, kissé már bánta a reggeli pálinkát. Kint még takarították a tegnapi vihar törmelékét, ZZ enyhe együttérzést vélt felfedezni a láncfűrész hangjában. Nekiállt a hibakeresésnek.