Majdnem rosszul indult, mindjárt az elején futnia kellett ZZ-nek a buszhoz. Talán túl korán kezdett el készülődni, még borotválkozni is volt ideje (akkor úgy vélte), sőt, a szemetét is szelektíven kivitte a konyhába. A hajnali órának köszönhetően még nem volt ott egy szeminarista sem, jó is, gondolta ZZ, még a végén megszámolnák a sörösdobozokat. A sok munka eredménye lett a futás, de aztán már sima volt minden, kivéve persze a motozást, de így jár, aki leveszi ugyan a nadrágszíját, de az órája rajta marad. Bizonyos értelemben rekordot döntött ezen az úton, reggel 9-kor még soha nem ivott sört, de nagy ráérésében most az utolsó aprópénzek elköltésére ezt találta leghatékonyabb módszernek. Az így nyert lelkierővel végigaludta az utat, csak az első hazaérkezéskor a fővárosban ébredt fel. A második már a kisebb város vasútállomáson érte, ahol AA várta, de véglegesen persze akkor érkezett meg, amikor leült a konyhában; nem bableves volt, de sőt! Azaz töltött káposzta.

A legkellemetlenebb ilyenkor mindig az utolsó vonatút, ZZ már erősen szeretne otthon lenni, de még hátra van pár óra döcögés. Arról nem is beszélve, hogy a másfeledik hazaérkezés (úgymint KB vasút-metró-miegyéb komplexum) általában komoly benyomást gyakorol rá, rendben, a vasútállomások ritkán gyöngyszemei az őket tartalmazó városnak, de ez valahogyan kiemelkedő ebből a szempontból. Már csak dohányzó kocsiban talált helyet, ahol azonban senki sem gyújtott rá másfél óra hosszan, amikor is a ZZ-vel szemközt ülő nyugdíjas tanárnő beindította a láncreakciót (láncdohányos lánclevél), így hamarosan hat cigaretta égett a fülkében, ami egy hétre előre elegendő szagot biztosított ZZ kabátjának. Indul az akklimatizálódás, gondolta.