ZZ

Hát ebből hetekig nehezen jött ki ZZ, újra meg újra eszébe jutott, olvasott, beszélgetett róla, de hiába, valami helyrehozhatatlan, kellemetlen változást érzett. Nyilván úgy is tekinthetjük, mint a felnőtté válás (ZZ esetében különösen lassú) folyamatának egy szükségszerű stációját; A Mikulás és a Pókember után a másik ZZ fénye is megkopott… Mármint azé a ZZ-é, aki a döntőben mellbe fejelte M-et, aki persze nyilván jól megérdemelte, de a gyep igazi hősei nem vesznek így elégtételt, vélte ZZ. Emlékszik, hogy eszébe jutott, ki kellene kapcsolni a tv-t, csak tanácstalanul lóbálta a sörösüveget a kezében, de a tizenegyeseket aztán mégis megnézte. Többek szerint túlmoralizálta a dolgot, B véleménye az volt, hogy boldog lehet, hogy látta játszani ezt az embert, és az egész végjáték le van tojva, a brazil meccsre kell emlékezni, meg a sok előzőre. De ZZ-t valahogy mélyebben ütötte meg a dolog, talán azon csodálkozott, hogy még ebben a korban is fogódzókat keresett, kellett neki egy hős, aki negyvenről bevágja (ez mondjuk nem tipikus), csurog a víz a kopasz fejéről („senki nem tud úgy izzadni, mint ZZ”), de megy, hajt, forog, meg persze olyan pofátlan tizenegyest rúg a világ talán legjobb kapusának, hogy felmerül, egyáltalán így akarta-e (hát persze!). Erre meg bumm, jön ez a hülye M és lefejelteti magát… Ami után kérdésessé válik (mondjuk nem az első tíz percben), hogy tényleg ez-e a helyzet, nem ZZ-e a zseni bőrébe bújt agresszív vadállat, de ZZ nem szerette ezt a verziót. A nagy futballista is ember, ebben egyezett ki magával. Nincsenek hősök, az utolsóról is kiderült, hogy olyan, mint mindenki más. Attól még szerethető (mint mindenki más). Milyen kár, tette hozzá.